Azokban az időkben, amikor az analfabétizmus
világjelenség volt, a nyomdász szakma egyike volt a legmegbecsültebb
foglalkozásoknak, hiszen művelői rendszerint tanult, olvasott, írástudó emberek
voltak. Érdekes paradoxon, hogy mára a Gutenberg-galaxisban, amikor az
analfabétizmus lassan, de biztosan felszámolásra kerül, ez a szakma rengeteget
vesztett presztízséből. Elég nagy a valószínűsége, hogy ez nem a szakma, és a
nyomdászok hibájából alakult így.
Egy olyan világban, ahol az információ a
hatalom, és nem feltétlenül a tudás, szinte törvényszerű, hogy egy olyan
szakma, mint a nyomdászat óhatatlanul elkallódik, még inkább felhígul. A
szövegszerkesztő programok világában már nem feltétlenül fontos az anyanyelv
pontos ismerete és használata, hiszen a program úgyis kijavítja a hibákat. Vagy
mégsem?! Nem bizony.
Hiszen a program csak a helyesírásra ügyel – jó esetben
nem dob fel random, nyakatekert és magyartalan szóösszetételeket –, de a
mondatszerkezet már nem az erőssége. Ennek következtében pedig, ha egy adott
könyv szerkesztése némi kívánnivalót hagy maga után, az bizony úgy, hibásan fog
a nyomdába menni, és kikerülni a polcokra.
A szakmai tudás mára nem erény, és
nem követelmény sajnos, és a valaha oly összetartó nyomdász közösség szakma
szervezeteit is sikeresen szétfújta a modern idők szele. A szakma tárgyi
emlékei sok esetben elfeledett gyárakban rozsdásodnak, MÉH telepeken kötnek ki;
az új nyomdász generáció talán az életben nem látott még igazi ólomból metszett
betűsablont, vagy magasnyomógépet.
Kovács Rhewa Andrea